Emlékezés napjai szeretteinkre! III. Krisztus segítségülhívása Vagy A: Légy irgalmas, Ments meg, Uram minket! Minden gonosztól, Ments meg, Uram minket! Minden bűntől, Ments meg, Uram minket! Az ördög cseleitől, Ments meg, Uram minket! Haragtól, gyűlölségtől és minden gonosz akarattól, Ments meg, Uram minket! Az örök haláltól, Ments meg, Uram minket! Megtestesülésed által, Ments meg, Uram minket! Születésed által, Ments meg, Uram minket! Kersztséged és szent böjtölésed által, Ments meg, Uram minket! Kereszted és kínszenvedésed által, Ments meg, Uram minket! Halálod és temetésed által, Ments meg, Uram minket! Szentséges feltámadásod által, Ments meg, Uram minket! Csodálatos mennybemeneteled által, Ments meg, Uram minket! A Szentlélek kiáradása által, Ments meg, Uram minket! Dicsőséges eljöveteled által, Ments meg, Uram minket! href="http://www.katolikus.hu/mindenszent.html">http://www.katolikus.hu/mindenszent.html Másik oldal: http://www.laabagnes.hu/?p=1271 A lelkek emlékezete: Halloween, Mindenszentek, Halottak napja Az ősi kultúrák szerint fontos gondolni a halottakra, emlékezni az eltávozottakra. Így alakult ki a „lelkek napja”, a „lelkek emlékezete”. Október és november fordulójában összetorlódnak a lelkekhez kötődő ünnepek: a Halloween október 31-re, a mindenszentek november 1-re, míg a halottak napja november 2-ra esik. A Mindenszentek a kelta kultúra őszre (november 1-jére) eső újév Samhain ünnepéből ered, ami eredetileg a Brit-szigetek területén és a mai Franciaország északi részén élő kelták újévi ünnepe volt november elsején. Úgy hitték, hogy e napot megelőző éjszakán, október 31-én az élők és a holtak közötti határ elmosódik: az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába és visszatérhetnek. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat, a magaslatokon hatalmas tüzeket raktak, termény- és állatáldozatot mutattak be. Miután kialudt a tűz, az ünneplők hazatértek, a parázsból pedig egy-egy darabot otthonaikba vittek, ahol ismét tüzet gyújtottak és egész éjszaka virrasztottak.Ebből a szokásból alakult ki az október 31-i éjaszakához kapcsolódó Halloween ünnep, amelyen az Egyesült Államokban és Kanadában bevett szokás, hogy a gyermekek jelmezekbe bújva házról házra járnak és édességet kérnek ajándékba. A felnőttek házibulikon múlatják az időt szintén maskarába öltözve. Az ünnep nélkülözhetetlen kelléke a faragott tökfigura, ami az utóbbi időkben már nálunk is feltünik ilyenkor október végén. Ám nemcsak a kelta kultúrkörhöz kapcsolódik, hanem két rokon római ünnep is elvegyült a halloweennel, úgyhogy mai állapotában ez az autentikusnak ismert kelta ünnep komoly mediterrán elemeket tartalmaz. Az első a római Feralia, a holtak emléknapja (innen a holtakról való emlékezés rituáléja), a másik pedig Pomonának, a gyümölcstermésért felelős númennek a napja (az ő szimbóluma volt a mai halloweeneken fontos szerepet játszó sok alma). A kereszténység terjesztésekor a hittérítők azt a feladatot kapták, hogy lehetőség szerint a keresztény szokásokat a pogány ünnepekhez igazítsák azok betiltása helyett. Így ez a pogány ünnep a keresztény mindenszentek ünnepe lett (omnium sanctorum). III. György pápa a 800-as években a korábban május 13-án ünnepelt Szűz Mária és a mártírok emléknapját október 31-re helyezte át. Mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) a katolikus és ortodox keresztény egyház ünnepe. A katolikus egyház november 1-jén, az ortodoxia pedig egy héttel később tartja a valaha élt igaz emberek tiszteletére. Tekintve, hogy ezek a szentek megszámlálhatatlanul sokan vannak, a kalendárium nem tud mindegyikről külön-külön megemlékezni név szerint, ezért egy és ugyanazon napon, november elsején emlékeznek rájuk. Mindszentek estéjét a halottak estéjének (vigíliájának is nevezik, ilyenkor sok helyen hosszan, akár 1-2 órán át szólnak a harangok a halottak emlékezetére. Magyarországon 2001. óta a Mindszentek ismét piros betűs ünneppé vált. Halottak napját november 2-án 998 óta tartja meg az egyház. Ilyenkor az elhunytak emlékezetére szoktak szólni a harangok 1-2 órát, amely idő alatt – a nép hite szerint – a halottak lelkei megnyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a tisztítóhelyen. A halottak napja igen színes hagyományokkal rendelkezik. A mindenszentekkel ellentétben az ünnep nemcsak a katolikusoké, hanem a reformáció több vallása is elfogadja: míg az evangélikusok és az unitáriusok hivatalosan is elismerik, addig a reformátusok csak szokásjog alapján, a templomon kívül emlékeznek meg az eseményről. E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. Ehhez a szokáshoz azonban több népi hiedelem is kapcsolódik. Némelyik szerint ennek az a célja, hogy a világosban a “véletlenül kiszabadult lelkecskék” újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Magyar területeken szokás volt ilyenkor a sírok megtisztítása, rendbe hozása is. A nép ajkán ennek a szokásnak is megvan a magyarázata: azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben. Sokfelé szokás volt, hogy számukra megterítettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. A bukovinai magyarok körében pedig még a temetőbe is vittek ennivalót. A lelkek ünnepének napjain az ember befelé fordul, emlékezik, elcsendesedik. Aki ezeken a napokon nem tud kimenni a temetőbe, vagy távol pihennek a szerettei, otthon is meggyújthat értük egy gyertyát vagy újabban ezt már megteheti az interneten is. Az emlékezéshez én is elkészítettem a Gyertyák diasort. Azok kedvéért akik ezeken a napokon olvasnivalóra vágynak, két Karinthy írást ajánlok, amelyből a nagy mókázónak mély és komor gondolatai is feltárulnak, valamint Lyka Károly írását a temetők művészetéről: Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia Néhai K. E. festőnő halálának évfordulójára Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb Holott sejtettük mindketten hogy legközelebb már Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben (Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből Pufók kisbaba indul, így tanultad régen) Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn Ágakat és kacskaringós utakat görbített Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti Különös táj amit meg is akartál festeni akkor Indákkal a tenger alatt, cserjekorall Korallbozót, aminek más nevet adtak Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel A népszerű orvosi lapból kitépett cikket Melyből sok latin szó közül kettőt értettél Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába De neked csak az volt az élet ami költői és regényes Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna Hogy milyen „festői” lesz az, kék ravatal És gyertyák és szónok és magad kinyúlva Naiv középkori szent boldog Mária-arccal Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat Amitől művész lettem magam is – bizony jó Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon Lelkendezel: „igazán? meghaltam? jaj de érdekes!” És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen „igazi” dolog történt Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal Igen bizony és még mit is akartam mondani Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben Ahol két évig kóboroltál valamikor régen És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek (De azóta sajnos megváltozott a világ) Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim Beethovent hogy érti és „talán mégis inkább Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot” Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút És most még csak annyit, hogy másnap éjjel Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet Busa fején regényes kis német vendéglőben Apró ablakok Vogel és Busch modorában Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost Amint felpislant, vállat von, percre elámul Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét Gondolván álmodott alszik horkolva tovább S a hideg éjben három pont világít csak Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb És most már tudtam a szót, emlék az ő neve Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók Ablaka mellől lesve ki fekete ködben Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet, Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél Isten veled, eltünő mult, valaha valóság Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten Isten velem, isten velünk, isten veled, Elza fiam. Forrás Karinthy Frigyes: Gondolatok a Kerepesi temetőben Igazán nem kell elszontyolodni a vidám olvasónak, fejét csóválva hogy aszongya, ez a káef, ez a káef már megint filozofál (ahelyett, hogy humoreszket írna nekem), - még hozzá a halálról, mint látom, köszönöm szépen. Először is nem azt mondtam, halál, csak azt, hogy temető. Másodszor - menjen ki az olvasó egy szép, júniusi délelőtt a mi szép, tiszta, virágos és világos kerepesi temetőnkbe sétálni - majd meglátja, nemcsak el nem szomorodik, de felfrissülve és felüdülve tér vissza abba a kriptába, amit nagyvárosnak nevezünk, s ahol (hogy megnyugtassam a romantikus kedélyt, ki ha a temető szót hallja, rögtön kukacokra és nyüvekre gondol) sokkal több kukac és nyű nyüvi halhatatlan, tehát testnél értékesebb lelkedet, mint amennyi szegény testednek kellemetlenkedik majd, annak idején, ha rá kerül a sor. Engem legalább nagyon megnyugtatott a séta. Pedig a romantikus lélek számára eléggé hajmeresztő aktussal kapcsolatban kerültem ki - koporsót kellett exhumáltatni, véletlenül eltolódott legkedvesebb halottam fejfája és csak így lehetett a pontos helyet megállapítani. Ó igen, a könny, a könny felbuggyant. Valóban, megpillantva a hálistennek, tisztán és érintetlenül maradt nevet aranybetűkkel, a tölgyfadereka oldalán - de milyen édesen és zsongítón szakadt ki, legdrágább nedve, legtisztább orvossága a megkínzott léleknek, amit e tisztátalan test talált fel (tökéletes találmány!), szűrt és párolt ki magából, minden kloroformnál és novokainnál és morfiumnál hasznosabb, egészségesebb, zsongítóbb, üdítőbb, boldogítóbb eszencia! Ki volt az a botor, aki a könnyet bánat és szomorúság jelképének tette meg? Bánat és szomorúság forrása csak a könnynek, mint ahogy forrása virágnak a trágya, melyből kibomlik - maga a sírás csaknem boldogság már, legalább is ígérete a boldogságnak, rés a felhők közt, amin át vakítóan villan fel a Nap, részegítő zamata és előíze mindama vidámságnál vidámabb békének és derűnek és megoldásnak és világosságnak, amit zavarosan a mennyország gyűjtőnév alatt érzünk s ami jelenti a reményt, hogy valamikor felébredünk és nevetve és derülten megértjük ostoba álmunkat és elválasztjuk és megkülönböztetjük a valóságtól. Tehát: áldott legyen minden, bármily együgyű és naiv tárgy, jelkép, emlék, fejfa és kereszt és koporsó, ami alkalmas rá, hogy ezt a sírást, ezeket a könnyeket kiváltsa. A kinyitott gödör szélén tűnődve, néhány szót váltunk a temető kedves, szakmáját értő és szerető igazgatójával. Külföldi temetőkről beszél, terveiről, hogy lehetne minél derültebbé, szebbé, mosolygóbbá varázsolni ezt a nagy virágos kertet. Szóba kerül a halottégetés. Mindig ellenszenves gondolat volt számomra. Itt a temetőben rájövök, miért. Nem az úgynevezett kegyelet és hagyomány hókuszpókusza teszi azzá - kegyelet és hagyomány éppenúgy lehet megrögzött rossz szokás, mint ahogy lehet értelmetlen és haszontalan fábólvaskarika a legeredetibb és legforradalmibb újítás. A halottégetés azonban sokkal inkább tartozik az utóbbiak közé, mint előbbiek közé a temetés. Két túlzás van, két vége a botnak, amivel fejbe lehet kólintani a józan érzést - egyik az ősi, hóbortos babona, másik a kapkodó, felforgató, hebehurgya tudákosság. Egyik az egyiptomi piramis. Bebalzsamozni, kővé dermeszteni a holttetemet, eltenni tízezer évre, építeni fölébe otromba, ízléstelen emlékoszlopot, akkorát, hogy eltörpül mellette minden élet - ugyan kinek szól az ilyen emlék, mely ennyire lenézi azt, akinek szól? A másik annak az amerikai bankárnak a végrendelete, aki meghagyta, hogy elégetett testének hamvait ne tegyék urnába, hanem vigyék fel repülőgépen a Wall-Street fölé s szórják szét a szélbe. Középütt az igazság. Megbékélt, mosolygó, szépvonalú szájával, csendesen lehunyt szemével szétterpeszkedő, kinyújtott szinte, jóízűen elernyedő, elnehezedő testének körvonalaival a ravatalon fekvő halott olyan egyszerűen, olyan némán és mégis érthetően jelzi és mutatja, hogy mit óhajt. Ne kenjetek be balzsamokkal, ne fecskendezzetek formalint ereimbe, ne dermesszetek se kővé, se pergamentté, se kaucsukká, ne csináljatok belőlem iparcikket, preparátumot, múzeumi leletet, spiritusztölteléket, ne rakjatok akkora követ rám, hogy szétlapítson, mint a palacsintát. Viszont ne is tüntessetek el, mint a kámfort, ne akarjátok elhitetni magatokkal és a létező világgal, hogy nem is voltam, tehát nem is lehetek, ne zsugorítsatok össze egy perc alatt, mert nem egy perc alatt lettem azzá, ami még most is vagyok - akármi legyen a véleményetek e mozdulatlan tárgyról, nincs jogotok úgy bánni vele, mint a csepűrágó a zsebkendővel! hölgyeim és uraim, sanzsé, passzé, tessék, nincs semmi belőle. Egyáltalán - ne nyúljatok hozzám. Ne avatkozzatok a dolgomba. Mert igenis, nekem még dolgom van. Hogy mi? Bízzátok rám. Tőletek épp annyi támogatást várok csak immár, hogy ne hagyjatok itt magatok közt, ahol szaladgálnak és lökdösődnek és rugdalóznak - ássatok kis gödröt az illatos, nedves, zsíros földbe, toljatok a szélére, hadd ereszkedem bele magamtól, aztán takarjatok be, mint ahogy a magvat betakarjátok. Félre ne értsük ezt a magvakról szóló hasonlatot, nem holmi természettudományos megfontolásokra gondolok. Illetve nem csak azokra. A tudomány, bárhogy vélekedjünk róla, alakuló és változó valami, még a legexaktabb is (éppen most olvasom Poincaré szép könyvét „A tudomány értékéről”), - valódi hite csak annak lehet a tudományban, aki nem hiszi százszázalékosan a mindenkori megállapítások bizonyosságát, le tudja vonni belőlük azt, amit tökéletlen mérések és opportunizmus hitetett el bizonyosságnak. Tehát nem arra a nitrogénre célzok a hasonlattal, amelyre az életnek szüksége van s amit a felbomló szerves anyagok szolgáltatnak. Magára a halottra gondolok, úgy, ahogy a koporsóban fekszik még sokáig azután, hogy eltemették. Mit tudhatjuk, mi történik testem építőköveiben, a sejtekben, sejtjeim építőköveiben, az atomokban, melyeknek hosszú ideig azután, hogy a szív már nem táplálja a sejteket, sejtelmük sincsen még róla, hogy nem eleven élet alkatrészei többé. Folytatnak ők valami rejtelmes, ma még teljesen ismeretlen törvényű mozgalmat és alakulást és tevékenységet: foszforeszkálnak és vegyülnek és bomlanak és új elhelyezkedést és formákat keresnek. A spiritiszták zagyva, műveletlen, módszertelen módon tenyésztett agy-dudváin, a különféle od és ektoplasma és asztrálanyag felvetésen, ami szerintük a holttetemből alakul, hogy az elevenhez hasonló kisértetté finomuljon, csak mosolyogni tudok. De éppenúgy mosolyognak azokon, akik lehetetlennek bélyegeznek előre akármit olyan területen, amiről semmit se tudunk. Chestertonnak nincs igaza, mikor azt állítja, hogy százmillió vénasszonynak, akik látták a kísértetet, inkább hisz, mint néhány vénembernek (a tudósoknak), akik nem látták. De igaza volna, ha úgy fogalmazná a dolgot, hogy nem valódi tudós, aki azt állítja, hogy a vénasszonyok nem láttak semmit. A valódi tudós legfeljebb azt állítja, hogy amit a vénasszonyok láttak, nem volt kisértet. De lehet valami más. És lehet, hogy ez a másvalami csakugyan a holttetemből táplálkozik - s hogy létrejöhessen, nyilván szüksége van arra a természetes, meghatározott rendű és tartalmú folyamatra, amit feloszlásnak és enyészetnek nevezünk, gyarló emberi szóval. Erőszakkal beavatkozni ebbe a folyamatba nem tanácsos, míg meg nem értettük teljesen jelentőségét. Tűzhelyek alá, lombikok közé, forrasztói csövekbe, az életjelenségeknél jobban ismert, egyszerűbb anyagok keverésére és alakítására való a tűz. A temető még nem halál. Ott még történik valami, ott még szerepe van annak a rejtelmes Szellemnek, akinek munkáját éppen azért nem ismerjük eléggé, mert mi is az ő munkájának eredménye vagyunk. A temető halk, szerény, biztató csendjét ne verje fel a tűz. A könny, amit elégett, szállingozó porod csiklandozna ki szemünkből, halott, nem az a könny, amire az élőnek szüksége van. Fejfád és koporsód és sírod és szelíden enyésző tested kell hozzá - mintha közvetlenül, belőled szivárgott volna fel, gyökeretvert lábaimon át, karjaim kitárt ágaiba, száraz, könnyszomjas szemeimbe, hogy visszahulljon a rögbe, amiből vétetett.