A temető
Léptem zörren,
halkan, csöndben,
az őszi ködben,
hozzád jöttem.
Vaskapu nyikorog,
fázón vicsorog,
húrjait pengeti,
fagyos szellő lengeti.
Átlépem "küszöbét",
megváltó üdvösség,
s lerántva ködfátylát,
ezernyi gyertyaláng,
mint forró szeretet,
hirtelen ölel át.
Ami máskor hideg, s rideg,
ezen a napon fénylő sziget,
hova a lélek is egy percre visszatér,
hogy velünk együtt emlékezzék.
Nyiraty Gábor
Emlékezzünk kegyelettel
Ezernyi apró fény, sok pici mécses lángja
félénken pislákol, a szél, ha útját állja...
Itt van ma köztünk mind, aki elment,
akkor is, ha még nem nyert kegyelmet,
akkor is ha csillag lett az égen,
vagy utolsó erejével vajúdta, hogy: MÉG NEM!
A holtak útját járjuk szüntelen.
Felemel minket a gyász:
- A megérett kalász learatva,
de ami még nem szökkent szárba...
Ó mondd, minek?
Nevek és arcok vonulnak sorba.
Ifjak, öregek, mind ki megpihent.
Arcukat látni vélem a kis mécsesek
lángjai felett.
Visszatérnek, hogy figyelmeztessenek:
- Az élet mulandó, nehéz a feszület.
Mert ahol ők most lakoznak, csönd van és magány.
Csak maradjunk itt a földön, amíg lehet!
Síri a csönd és méltóságteljes,
s mi, akik vesszük az üzenetet, fejet hajtunk előttetek!
Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes,
Gyászunkban legyen az Úr hozzánk kegyelmes!
